Creed - Apolló fia

Bokszolókról szóló filmekkel már lassan nem csak Dunát, hanem már óceánokat lehet rekeszteni. Bár történetük általában arról szól, hogy valaki a nagyok közé akar kerülni, vagy egy lecsúszott sportoló vissza akar térni, de még így is találni gyöngyszemeket közöttük. Ahogy anno a Mélyütés, most a Creed - Apolló fia is kiemelkedik a szabvány filmek közül.

Meglepően szívszorító és erőteljes alkotásról beszélünk, szóval még mielőtt belekezdek, köszönjük meg a magyar filmkiadóknak, hogy nem csak a kasszasikereket, hanem néha FILMEKET is elhoznak nekünk a mozikba! 

A történetet a cím alapján nem nehéz kitalálni, hiszen arról szól, hogy Apolló fia, akit Adonisnak hívnak, az apja nyomdokaiba akar lépni. Mivel nem szeretne az egykori bajnok árnyékában élni, ezért nem használja a vezetéknevét. Az edzésekhez a család egyik régi barátjától Rockytól kér segítséget, aki bár eleinte elutasító, de végül a srác edzője lesz és természetesen együtt sikerre vannak ítélve.

Tudom egyszerűnek tűnik a leírás, de komolyan semmi csavar nincs benne, és ez a szépsége. Bár történnek olyan dolgok, amikre nem számítanánk, de az leginkább azért van, hogy drámai hangsúlyt kölcsönözzön a filmnek. Kimondottan tetszett, hogy nem kellett a sztori minden egyes részletére odafigyelni, mert majd valamikor fontos lesz a fő történetszál kibontakozásakor. Egyszerűen letettek elénk egy klasszikus alapokra felépített mozit, amit hátradőlve és nyugalomban élvezhetsz, ahogy a Mad Max esetében is.

A film első fele teljesen az ifjú Adonis bemutatására épül, persze visszahoznak régi arcokat is, mint például Rocky, de nem veszik el a rivaldafényt a főszereplőről és így kiforrottan zajlanak az események. Elegendő időt fordítanak a személyiségek és érzelmi világok kibontakozására, ezáltal könnyebben megértjük a főhősünket és cselekedeteit. A legtöbb filmben manapság ezek elmaradnak, hiszen az akciójelenetek miatt minden más háttérbe szokott szorulni, szerencsére itt nem ez történt. Azonban a film felénél jön egy fordulat, amivel jegyet váltanak nekünk a nosztalgia vonatra, aminek a végállomása maga a Rocky első része! Finoman van elénk tálalva a régi klasszikus új köntösben, de ennek ellenére is érezni lehetett azt, amit Az ébredő Erőnél is, vagyis próbáltak a nosztalgia erejével hatni a közönségre.

Nem igazán a történet, hanem a belevitt színészi játék az, ami dob a filmen. Egyszerűen a karakterek akaratereje és érzéseik hihetetlen ütőerővel jönnek át a vászonról. Ez többek között tényleg azért hatásos, mert mint mondtam a készítők elég időt adtak minden szereplő személyiségének és a történet fontos elemeit kibontakozására. Szintén fontos, hogy figyeltek arra is, hogy minden szálat elvarrjanak, vagy éppen megmagyarázzanak.

Adonis, vagyis Apolló fia egy nagyon érdekes személyiség, akit talán az erőltetett szerelmi szál fog leginkább vissza a történetben. Az akaratereje és a vágy, hogy igen is bajnok legyen teljes mértékben áthat a filmen. Nem azt mondom, hogy teljes mértékű személyiség fejlődés történik, hiszen még csak a karrierje elején van a srác, de még így is hihetetlen volt látni, hogy milyen lelkesedéssel és odaadással tesz meg mindent azért, hogy jobb legyen. Michael B. Jordan nagyot alkotott a szerepben, de még így is volt egy valaki, aki ellopott tőle szinte minden jelenetet.

Rocky karaktere szinte semmit nem változott. Sylvester Stallone olyan könnyedén kirázta a kisujjából a szerepet, hogy valami hihetetlen. Olyan egyszerűséggel és lazasággal bújt újfent a kiöregedett bokszoló bőrébe, hogy öröm volt nézni! Ahogy megjelent a vásznon, már tudni lehetett, hogy egy ismerős arc és karakter fog visszakacsintani ránk. Nem akarta újra megreformálni a legendás szerepét, és pontosan ez a döntés segített neki többek között a Golden Globe megnyerésében is. Tetszik, hogy eleinte kicsit elutasító Adonis kérésével szemben, hiszen távol akar maradni attól a világtól, amiben eddig élt, ráadásul megvannak rá az okai is, amire az eddigi Rocky filmek adnak választ. Viszont amikor meglátja Adonisban a tüzet, ami valaha az ő és Apolló szemében is égett, egyszerűen megváltozik benne valami. A történet drámai pillanatait is jól játszotta Stallone, már-már könnyfakasztó is volt, mikor sötét fordulatot vettek a dolgok, szép volt öreg!

Hangsúlyozom, hogy tetszett a film, de azért elég sok benne a klisé és fel is van néha gyorsítva a történet menete. Ez részben nem is baj, mert a szerelmi szál olyan erőltetett volt, hogy jobb nem is sokáig húzni benne a dolgokat, azonban a történet kimenetelét már komolyan tudni lehet, mikor elkezdődik a film második felvonása, vagyis a nosztalgiázás rész. Mindenesetre örültem, hogy a történet menetét nem akarták mindenféle csavarokkal meghosszabbítani és túlzottan lelassítani, de azért volt dolog, ami kimaradhatott volna belőle.

Érdekes megoldásokkal is tele a film, az egyik ilyen, hogy egyes karakterek bemutatása helyett csak statisztikák jelentek meg a színész mellett (szó szerint). Arról meg már nem is beszélve, hogy a harci koreográfiák nem voltak rosszak. Ahogy a Mélyütésnél, úgy itt is lehetett érezni az ütések erejét, ami tényleg sokat dobott a dolgokon, egyszerűen életszerűbbé tették ezzel a Creed-et. Az edzés montázsokról sem feledkeztek meg! Keverték a klasszikust a modern korral, amivel egy olyan jelenetsort alkottak meg, ami bár sosem fogja lenyomni az eredetit, de ott lesz a legjobb Rocky montázsok között!

A Creed-Apolló fia, bár egy klasszikus bokszoló felemelkedése történet, azonban érzelmi kötődéseivel, illetve a nosztalgia erejével képes levenni bárkit a lábáról. Kifejezetten örülök, hogy ilyen filmmel viszik tovább Rocky örökségét!