Szívesen mondanám azt, hogy a Mélyütés (Southpaw) a csavaros és furmányos története miatt jó, de akkor hazudnék. A film szépsége nem az alapsztoriban, hanem a karakterekben rejlik, ugyanis miattuk lesz igazán élvezhető a film. Mindenesetre az biztos, hogy Jake Gyllenhaal mostanában tudja, hogy milyen filmekben kell szerepelnie és nagyot alkotnia. A Mélyütés egy igencsak erőteljes darab lett.
A történet, mint mondtam nem a film ütőkártyája, de ettől függetlenül a kivitelezés miatt igen érdekessé válik. A fellegekben járó Billy Hope (Jake Gyllenhaal) boldog és sikeres bokszolóként éli életét feleségével Maureenal (Rachel McAdams), lányával Leilaval (Oona Laurence) és "barátaival". Minden gyönyörűen halad, amíg egy napon kihívója miatt Hope és csapata bajba nem kerül, aminek következtében minden a feje tetejére áll. Innentől kezdve lényegében kapunk egy szokásos lecsúszott sportoló újbóli felemelkedéséről szóló filmet, azonban az események miatt sokkal inkább átmegy egy erős, emberi sorsokról szóló drámába.
Az első fő kataklizmáig nem kell sokat várnunk és ráadásul mikor megtörténik, elég komoly sokkhatásként tudja érni az embert, ez leginkább a jelenetbe bevitt hihetetlen játék miatt. Ez az a pillanat, amikor a karakterek iránt érzett közöny, átmegy valamiféle érdeklődésbe.
A film elején a szereplők teljesen el vannak szállva maguktól. Az élet császárai ábrázolásoktól, amilyen ez is a falra tudok mászni. Például vegyük Gyllenhaal karakterét Billy Hope-ot, aki a nagy dumás keményfiúk között éli az életét, de jön a klisé, hogy mélyen legbelül valójában egy igen szeretet teljes ember, akinek csak egy dolog számít igazán az életében, és ez a családja, sőt azon belül is leginkább felesége Maureen (Rachel McAdams). Mondjuk egy ponton rájön, hogy van egy lánya is, szóval a tragédia után átértékeli az életét és higgyétek el nekem ez egy fontos pillanat, mert innentől kezdve átmegy a film emberi sorsokról szóló drámába, ami miatt eladta nekem magát.
Egyszerűen együtt lehetett érezni a főszereplőkkel, átjött a fájdalmuk és megértettük gondolataikat. Időt adtak az érzelmek teljes kibontakozásához, mégis zajlott a történet. Pár ezer filmben elsütötték már, de ennek ellenére a főszereplő lecsúszása és felemelkedése gyönyörűen fel volt építve. Ugyanakkor minden jó mellé rossz is társul. Sajnos az én szememben egyszerre hatott elsietettnek és lassúnak az edző (Whitaker) és Billy Hope között kialakuló baráti kapcsolat. Viszonylag gyorsan szárnyai alá vette a lecsúszott bokszolót, ugyanakkor mégse. Zavaros volt picit, ahogy Billy Hope elnyeri a mentora tiszteletét, aztán egy ponton már ott tartunk, hogy megint a profik között van a főhősünk, bár ez még közel nem zavart annyira, mint lányának visszaszerzése.
Sajnos úgy éreztem, hogy a gyereklátogatási kísérleteket inkább montázsnak nevezhetőek, pedig igencsak kulcsfontosságúnak tartottam volna a filmben. A kislány volt az utolsó családtagja, szerettem volna látni ennek a megerősödését és fontosságát, azonban ez sosem történt meg. Kaptunk egy szokásos apja-lánya történetet. Tudjátok az a bizonyos utálta apját, mert hátra akarta hagyni, de végül mégis visszaengedte életébe sztori, csak pár percbe sűrítve. Ez valahogy egy picit tönkre tette nekem a dolgokat. Az viszont biztos, hogy a Billy Hope lányát, vagyis Leila-t alakító fiatal színésznő palánta Oona Laurence végre megmutatta, hogy igen is van olyan, hogy jól is lehet ábrázolni egy érzelmi traumán átesett gyereket a filmvásznon. Tényleg ritka ez az eset mert rendszerint, vagy túl, de általában alul játsszák a gyerek színészek a szerepüket, itt nem volt ilyen.
Az egy dolog, hogy a gyerek látogatásra nem építkeztek eléggé, de az biztos, hogy a harci koreográfiára nem lehet panasz. A film közben komolyan azt lehetett érezni, hogy boksz meccset nézünk. Az ütések és a fájdalom élethűnek tűntek, érezni lehetett a feszültséget a fáradtságot, sőt sokszor magukat az bal és jobb horgokat is. Komolyan le a kalappal, főleg, hogy Gyllenhaal maga csinálta végig ezeket az úgymond harcokat. Keményen edzett a srác, hogy ezt összehozza.
Nem hiszem, hogy komolyabb díjakat fog kapni ezért a szerepéért Gyllenhaal nem úgy, mint az Éjjeli féreg (Nightcrawler) film miatt, de még ennek ellenére is nehezen tudnék most már bárki mást elképzelni itt a főszerepben. Még az sem tehette tönkre a dolgokat, hogy 50 Cent játszotta a menedzserét a filmben (ez részemről már nagy szó), aki igazán artikulálni még most sem tanult meg.
Annak ellenére, hogy végül is kaptunk egy szokásos nagy "visszatérő" filmet, összekeverve egy kevés családi drámával, amiket mostanában Hollywood évek óta futószalagon gyárt, de még így is úgy érzem, hogy ez a darab kitűnik a tucatfilmek közül. Volt valami a történetben, a karakterekben, ami komolyan odaragasztja az embert a filmhez. Az élet jó és rossz döntései, a fentek és lentek. Valamilyen formában mind megéltük ezeket, enélkül nem lenne teljes az életünk. Ezekre a gondolatokra épült a film és azt hiszem pont ezért teljes mértékben átjött a karakterek által érzett fájdalom, hiszen embereket láthattunk a vásznon.
Nem a véres meccsek miatt érdemes megnézni a filmet, hanem a háttérben rejlő üzenete miatt. Ha tehetitek, mindenféleképpen nézzétek meg a Mélyütést!
.jpg)
